Theo & Arielle

Kényelmetlen pozícióba fekszem a szőnyegen, minden egyes görcsbe rándult izmom azért kiállt, hogy mozduljak meg végre és ne zsibbadjak tovább a tanulnivalóim felett. Hirtelen pattannak ki az eddig a külvilágot eltakaró szempilláim a szemeimről, majd fájdalmasan nyöszörögve emelem meg a fejemet, miközben hatalmasat ásítva az arcomhoz nyúlok, hogy le vegyem a ráragadt papírlapot, amely az egyik divattörténet tételem részét képezi. Ahogy a szemem elé emelem és a homályos lámpafényben szemrevételezem, rögtön rá is jövök, hogy ez egészen pontosan a barokk öltözeteket feldolgozó tételem utolsó, nem is talán inkább utolsó előtti része. Pár pillanatig meredten bámulok a kezemben tartott papírlapra, majd a telefonomat keresve túrom fel az előttem lévő kupacot, amelynek tartalma mindenféle papír, tankönyv, füzetek anyagdarabok és kisebb, nagyobb dobozkák. Néhány perces keresgélés után lelem meg az áhított tárgyat és az oldalán megnyomva egy gombot villan fel a kijelzője, amin az első dolgom megnézni az aktuális időt. Egészen pontosan hajnali 3 óra 15 perc van.
- Remek. - mondom alig halhatóan, majd mind két kezemet és a lábaimat is kinyújtva nyújtózom el, úgy döntök, hogy ha életben akarok maradni az elkövetkezendő napokban, akkor kell egy kávé. Nagyjából most azonnal. Óvatosan megkapaszkodom az ágyamban, az egyensúlyomat a helyére téve felhúzódzkodom és felállok a szőnyegről. Belelépek a mamuszomba és a villanykapcsolóhoz indulok, majd felnyomva azt, világosságot hozok létre a szobámba, ami meglehetősen zavarja még az én szemeimet is. - Aaa.. - nézek körbe a helységben, amely leginkább most háborús övezethez hasonlít, főleg azóta, hogy az egyik éves divatbemutatóra készülök és éppenséggel még mindig nem haladtam vele semmit, az estélyi ruhámhoz továbbra sincs meg az anyagom, a megfelelő modelleket meg nem találtam meg és még szinte semmi sem szerveztem. Kész csőd vagyok az utóbbi időbe és ha mindez nem lenne elég, akkor már ez a második nap, hogy nem aludtam szinte semmit, kivéve azt az időszakot, amit a papírhalmok fölött elszunyókáltam, de az egyrészt édes kevés, másrészt pedig mindennek nevezhető csak pihenésnek nem. A kezeim az arcomra csúsztatom és ezzel egy időben hatalmas sóhaj szakad ki a tüdőmből, amely azt jelzi, hogy itt vég. De kinek? Nekem aztán nem! Én vagyok Arielle Wagner, meg fogom csinálni. Az ágyamhoz lépek, majd magamra kapom a köntösöm, előszedem a pénztárcám, egy kis aprót veszek magamhoz és az ajtókilincset lassan lenyomva tárom ki a szobám ajtaját, majd távozom. A kávé automata jellemzően a bejáratnál lett elhelyezve, hogy ha netán valaki ilyenkor úgy döntene, hogy jól esne a lelkének egy kis kávé avagy éppen tea, akkor percekig kelljen gyalogolnia mire elérheti. A köntösöm összehúzva magamon, a két kezem pedig a derekam köré fonva csoszogok végig a manuszomban a folyosón, amely jelentősen visszhangzik, de mivel már a szobákat elkerültem így senkit sem zavarhat. Eléggé hideg van itt, nem tudom de eddig akárhányszor jöttem erre, mindig nyitva volt egy ablak, pedig a állítólag az itt dolgozók mindig szörnyen figyelnek arra, hogy minden rendben legyen, de valahogy ezt az egy ablakot mindig elfelejtik bezárni. És ahogy közeledem már messziről észre is veszem, hogy az megint tárva nyitva van, a kinti erős szél vadul játszadozik a függönnyel, majd kitépi a helyéről. Odalépek az ablak mellé és a kezemmel erősen megtámasztva csukom vissza, addig amíg nem kattan és záródik be teljesen. Ősrégiek ezek a nyílászárók, éppen ideje volna őket lecserélni, mivel elég meredek az éjszaka közepén, lehet, hogy nem is zár rendesen és ezért folyton kinyitódik. Bár ez enélkül is elég rémisztő, hogy a nyikorgó ajtóról és a villódzó világításról már ne is beszéljek. Számtalanszor szóvá tettem az a kollégium vezetőjének, hogy cseréljék ki végre a folyosón a lámpát, de ő mindig azt mondta, hogy: " Már kicseréltük. " Igen, hát hogyne, el is tudnám hinni, ha a világítás per pillanat nem akadozna. Végre elérek a magam számára most életmentőnek megítélt helyre és beledobálom az apró pénzemet, amelyek csilingelve érnek véget valahol a gép belsejében, majd megnyomom a gombot és várok nagyjából a csodára. Hogy miért? Mert még 5 perc elteltével sem történik semmi. A kávégép csak morog, zubog és hallani, hogy dolgozik, de a erősítő segítségként szolgáló italom sehol és persze a pénzemet is benyelte. - Gyerünk már! - nyomom meg még egyszer a gombot, de ismételten nem történik semmi. Nem hiszem már el, hogy ennek is pont most kellett elromlania. - Vacak gép! - rúgok bele egyet, de ez nem éppen a legjobb ötlet volt, hiszen ő egyértelműen erősebb nálam és csak a lábam fájdult meg. - Áú! - kiáltok fel, ahogy mérgesen pillantok a kávégépre, nevetséges, hogy itt harcolok egy élettelen tárggyal az éjszaka kellős közepén. Indulatosan indulok visszafelé, amikor megtorpanok egy pillanatra, mert észreveszem, hogy az ablak, amelyet nem rég becsuktam újra nyitva van, pedig határozottan emlékszem, hogy senki nem járt erre, mert azt minden bizonnyal meghallom. Vagy talán mégsem? Annyira belemerültem volna a géppel folytatott egyoldalú kommunikációmba, hogy már észre sem vettem, hogy erre jött valaki. - Oké, szerintem ez nagyon nem vicces. - kezdek el hangosan beszélni az illetőhöz, bárki is legyen az, tudja, hogy lebukott és észrevettem, hogy itt van, még akkor is ha ez eddig igen csak elkerülte a figyelmemet, bár így 2 nap nem alvás után, teljesen érthető dolog. Újra az ablakhoz lépek, majd összeszedve a maradék erőm zárom be, csak hogy éppenséggel most nem akar kattanni a jól megszokott módon és az erős szél hatalmas lendülettel ablakostól tüntet el az útjából, ahogy a falnak vágódom. - Ó, a fenébe már. - lököm el az ablakot magam elől, majd elindulok visszafelé, amikor furcsa módon meglátok valakit átsétálni az összekötő folyosón. Nem mondanám, hogy ismerős volna, hiszen még sosem láttam errefelé és ugyan azt sem állítom, hogy az összes diákot ismerem, de a legtöbbet igen és ő határozottan nem közénk való. - Hé! - indulok el utána, de amint kiérek a folyosó sarkára már csak hűlt helyét találom, ezért egy helyben ácsorogva mérem fel a terepet, majd teszek néhány óvatos lépést, amikor meghallom, mintha valaki a közelemből beszélne vagyis inkább mormolna valamit. Először nem igazán értem, de ahogy egyre közelebb sétálok, mintha azt mondogatná: " Segíts, segíts. " Egyre erősebben hallom a hangját, még sem látok sehol senkit, hiába is keresem a szememmel, hogy merre lehet. - Hahó. - szólítom meg végül kissé remegő hangon, ez az egész helyzet kezd ugyanis kissé hátborzongatóvá válni. Várom, hogy feleljenek, de akkor egy teljesen más, erősebb, gonoszabb és karakteresebb hang süvít végig előttem és mögöttem, mintha csak körbeölelne, mintha itt állna előttem, de én még sem láthatnám. A lábaim ütemesen remegnek meg, amikor egy reszketően borzongó rideg érzés fut végig a testemen, amitől ösztönösen kezdek az ellentétes irányba szaladni a továbbra is villódzó lámpafényben, amikor hirtelen kialszik a fényforrás és sötétség borul az összekötő folyosóra, az egyetlen a másik folyosóról beszűrődő fény, ami valamiféle utat mutat. Ahogy a fény kialszik rajtam is eluralkodik a félelem és sikításaim közepette szaladok végig a sötét folyosón, majd kifordulva a másikra, szinte a semmiből kerül elém egy srác. Már reagálni sincs időm, hogy esetleg kikerüljem vagy ne lökjem fel, hiszen a pillanat töredéke alatt történik ez és mire feleszmélek, mind a ketten a földön fekszünk, akarom mondani, ő a földön én pedig rajta, mert hogy az esés következtében sikeresen ráestem a mellkasára. - Te teljesen megvesztél? A szívbajt hozod rám! - nézek az alattam fekvő srác szemeibe zihálva, ahogy próbálom magam helyre billenteni a sokkból, amit az elmúlt percek eseményei okoztak bennem.