Maddison Summers

Maddison Summers

Külső

Mogyoróbarna a szemem színe, amit hosszú, fekete pillák zárnak szemüregembe. Arcom porcelánszerű, olyan hatást kelthet, hogy szétroppan, ha valaki hozzáér. Ajkaim teltek, csókra hívogatóak, szám sarkában pedig egy huncut vigyor ugrándozik, amivel képes vagyok kikészíteni az embereket. Barnás fürtök hullnak lágyan a vállamra, általában göndör tincsekben, de akad alkalom mikor kivan egyenesítve. Testalkatom kifejezetten arányos, nem túl nagyok az idomaim, de nem is mondhatom magam deszkának. 170 centi magas vagyok, nem az a nagyon magas, de nem is vagyok pöttöm termetű. Karcsú vagyok, eszem rendesen csak olyan jó az emésztőkészülékem, hogy nem ragadnak a kilók. Kiköpött édesanyám vagyok, azzal a különbséggel, hogy neki kék szeme volt. A szememet apától örököltem, azért ilyen őszinte a pillantásom. Ruházatom az egyszerű és nagyszerű stílust követi, nem szeretem mutogatni magamat, de ha kell, megteszem.

Belső

Számtalanszor eszembe jutott az a kérdés, hogy ki is vagyok igazából? Az ember sose ismeri ki teljes egészében sajátmagát, ezért erre a kérdésre nem is igazán tudom a választ. Mint mindenkinek nekem is megvannak a pozitív és negatív tulajdonságaim melyek segítségével vagyok én egy teljes egész. Sajnos, vagy nem sajnos, iszonyúan akaratos és makacs vagyok. Nem szeretem, ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztem. Maximalista vagyok, mindig a legjobbra törekszem és ez lesz egyszer a vesztem. Az egyik rossz tulajdonságomnak tartom ezt, mert hiába vagyok kitartó egyszerűen tönkreteszem magam az ilyenekkel. Másik rossz tulajdonságnak tekinthető dolog az, hogy iszonyúan féltek mindenkit. Főleg a lányomat, akiért bármit megtennék.   Szeretek a saját fejem után menni és csak akkor látom be a hibámat, ha valami felnyitja a szememet. Nem szoktam mások javaslatát elfogadni, vagy csak ritka esetekben, de akkor is nyomós okokat kell felhozzanak. Figyelek azokra, akik körülvesznek. Mindig megkérdezem tőlük, hogy mi bántja őket vagy éppenséggel, mi az öröm tárgya. Segítek a sírókon, a boldogokkal pedig együtt nevetek. Viszont a saját lelkivilágomba nem engedek másoknak betekintést. Jégkirálynő lennék? Talán, de inkább véka alá rejtem fájdalmamat. Persze nekem is vannak mélypontjaim, olyankor magamba fordulok és nincs kedvem senkivel sem beszélgetni. Olyankor csak úgy vagyok. Akiket nem kedvelek, azokat nem is igazán fogom megkedvelni, vagy olyan esetben, ha bebizonyítják az ellenkezőjét. Nem zárkózom el a kapcsolatoktól, mindenre és mindenkire nyitott vagyok. Szeretek új embereket megismerni. Nyugodt vagyok, és türelmes egy bizonyos szintig de ez elvárt, ha az ember tanárként dolgozik egy iskolában. Mindenkinek adok esélyt arra, hogy bebizonyítsa mi is van a fejében, azért viszont haragszom, ha a lustaság miatt elhanyagolják a feladatukat.

Előtörténet

-Maddy biztosan jó ötlet elköltöznöd egy másik városba? Nem csak egyedül vagy, rajtad kívül még más kiről is gondoskodnod kell. – már megint túl sokat akar anya.
Miért nem tudja felfogni, hogy én bizony nem fogok itt maradni, ahol a volt férjem is lakik. Ez a város túl kicsi nekünk, nem férünk el benne és nem is szeretném, ha Zoe közelébe férkőzhetne.
Soha többé nem akarom a gyerekem mellett látni, ha kell rendőrségi végzést kérek, hogy két kilométer távolság legyen köztük. Féltem a lányomat, egy olyan férfitól, aki megüt egy nőt, ha nincs kedve úgy ugrálni, mint ahogy ő fütyül.
Mikor megismertem még nem volt ilyen, kedves, megértő, aranyos és szerethető személy volt most meg… a házasság kihozta belőle az állatot. Félek tőle…
- Anya, ne fájjon a fejed miattunk, remekül elleszünk. Az első hetekben biztos nehéz lesz, de amint megtalálom a helyem minden könnyebb lesz. Felnőtt nő vagyok, emlékszel? – kérdőn pillantok fel a bőröndömből az édesanyámra, aki a gyerekemmel játszik.
Nem ezt a képet gondoltam el mikor teherbe estem attól a paraszttól. Azt hittem hatalmas házban fogok lakni, a kedves férjem társaságában és a gyerekemmel, aki majd a fűben szaladgálva fogja elkapni a kutyánkat. Tündérmese az egész, bugyuta képzelgés.
- Bármilyen nagy is leszel, mindig az én kicsi lányom maradsz. Az unokámat is elcipeled magaddal, ne várd a teljes támogatást tőlem. – fejét ingatja, majd felkapja Zoét is kiviszi a nagyapjához.
Megszakad a szívem, ha arra gondolok nem mostanában fognak újból találkozni, pedig mennyire szereti a nagyszüleit. Nehéz lesz az egyszer biztos, de ha nem Jordan megy el akkor én nekem kell megtennem az óvintézkedéseket.

-Megígérem, amint odaérünk a lakáshoz felhívunk. Én is szeretlek, és vigyázni fogok magunkra. Majd beszélünk, sziasztok. – integetek ki a kocsi lehúzott ablakából, majd ellenőrizve hátul a kis rosszcsontot indulok útnak.
Halkan megy a rádió, nem szeretném, ha a hátul ülő személy felkelne és végig sírná az egész utat. Még így is nehéz út áll előttünk, arról nem is beszélve, hogy egy kis kitérőt kell tennünk.
Görcsösen szorongatom a kormányt míg felgördülök a volt férjem feljárójára. Sóhajtok, majd megnyomom a dudát ezzel jelezve érkezésemet.
- Azt hittem sose érsz ide, hol a lányom? – mogorva tekintettel mér végig, kinyitom a kocsi ajtaját, hogy megcsodálhassa alvó hercegnőjét.
- Ne keltsd fel, szeretném, ha aludna míg oda nem érünk. – semmi érzelem nincs a hangomba, mielőtt bármit is tehetne becsukom előtte az ajtót és felnézek rá. Hangomban érezni lehet a határozottságot. – Láthatod, akkor amikor én megengedem, nem keresheted, majd mi fogunk. Szeretném, ha nem kérdezősködnél merre vagyunk, telefonon beszélünk és ennyi lesz a kapcsolat. Remélem megértetted. – állom a tekintetét, bátornak mutatom magam s mintha beválna, mert csak bólint és jó utat kíván.

Megérkeztünk. Atlanta. Új élet, új remény és új lakás. Senkit nem ismerek ez egy jó kezdés lehet, Zoenak is és nekem is. Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom, remélem minden jót, senki ne álljon az utamba, mert bármit képes vagyok megtenni a családomért, a lányomért.

Troian Bellisario ~ 26 ~ Tanár ~ Namelessgem