I'm so sorry Care - Caroline and Anthony

Építészet

Ez is csak nekem, hogy hibákat hibákra halmozok, de most először fordult elő velem, hogy bánom a döntésemet és pillanatnyilag szinte bármit megadnék azért, hogy helyrehozzam, amit elrontottam és most először ezt is fogom tenni. Egy önző dög vagyok. Én is tudom. Nem kell bemutatni. Általában senki sem bírja mellettem huzamosabb ideig, ami nem azért van így, mert annyira nehéz lenne velem illetve vannak elviselhetetlen pillanataim, de inkább én vagyok az, aki elüldözök másokat magam mellől, mert tartok a kötöttségektől, mert egyedöl, kötetlenül könnyebb. Mindig is úgy akartam élni az életemet, hogy a magam ura lehetek és ezt meg is kaptam és jó volt, élveztem. El sem tudtam volna képzelni máshogyan, egészen addig amíg nem jött... Amíg be nem toppant az életembe Caroline. Fogalmam sincs vele mitől volt olyan más, de az volt... Az összes hibájával együtt más volt és az első perctől fogva magával ragadott. Kitartóbb, céltudatosabb, határozottabb volt, mint én valaha is voltam.

Én pedig valósággal rettegtem az érzéstől, hogy fontos lesz. Abba pedig még csak bele sem gondoltam, hogy mi lesz ha mégis... Ha ennyire fog hiányozni. Akkor mit teszek? Mihez kezdek majd? Nem tartottam lehetségesnek, hogy ez velem előfordulhat. Majd egy évig tartott rászánnom magam a csomagolásra most mégis itt vagyok egy idegen helyen, idegen városban, idegen épületben egy bőrönddel és a felvételi lapjaimmal a kezemben illetve készen egy bocsánatkérésre arra várva, hogy valaki végre ajtót nyisson és elárulja nekem hol találom meg Caroline-t. Ha jól olvastam ez az ő szobája, de persze egyáltalán nem biztos, hogy itt is fog lenni, ahogy az sem, hogy egyáltalán még akar látni. Megérteném, nem szorulna magyarázatra a helyzet, ha egyszerűen csak ajtót nyitna és közölné velem, hogy sajnálja, de már nem kíváncsi rám, szóval akár vissza is mehetek onnan ahonnan jöttem. Talán ide se kellett volna jönnöm, de most már mindegy. Bekopogtam és rövidesen szembe találom magam valakivel...

Divattervezés

Igen rossz éjszakán vagyok túl – sajnos nem igazán sikerült visszaaludnom, miután felriadtam -, ezért remélem, könnyű és akadálymentes napom lesz. Ha megtehetném, be se mennék az óráimra, annyira kimerült vagyok. A szemeim majd leragadnak, ez pedig csupán azért aggasztó, mert ha a fáradtság befolyásolja a tetteimet, képtelen vagyok odafigyelni arra, amit csinálok, mindent túlbonyolítok, és könnyen adok fel mindent. Josh már kétszer megkérdezte, hogy jól vagyok e és hogy megleszek e, ez pedig – valljuk be – nem túl bátorító jel. Bízom abban, hogy miután lezuhanyozom, sokkal jobban leszek. A tusolástól mindig felébredek és feltöltődöm, nem csoda hát, hogy nem hagyom ki sem a reggelit, sem pedig az estit.
Amikor kilépek a fürdőből – egy száll törölközőben – Josh rám pillant és elmosolyodik. Ő már készen áll az indulásra, ami nem lep meg, hisz nemsokára kezdődik a foci edzése és az edzője igazán dühös szokott lenni azokra, akik akár két percet is késnek.
Közelebb lép hozzám, végighúzza az ujját a vizes vállamon, majd fölém hajol és megcsókol. Épp átölelne, amikor ellépek tőle.
- Tiszta víz leszel – mondom nevetve, de őt nem érdekli, azon nyomban felém nyúl, elkap, szorosan átölel, és még egyszer megcsókol. – Indulj, különben elkésel.
Ellép tőlem, felveszi az ágyamról a sporttáskáját, majd elköszön és kilép az ajtón. A mosolyom elhalványodik… sokkal jobb lányt érdemel nálam. Olyat, aki teljes szívével képes szeretni, nem pedig olyat, aki megpróbálja elfelejtetni a saját fájdalmát vele.

Épp, hogy felöltözöm és befejezem a sminkelést, valaki bekopog. Mivel a szobatársam máshol aludt - ilyenkor pedig sosem szokott másnap reggel hazajönni, mert már előző este magával viszi a holmiját – rögtön arra gondolok, hogy Josh itt hagyott valamit, amiért most visszajött. Az ajtó felé lépek, ám amikor lenyomom a kilincset és kinyitom, teljesen más emberrel találom szemben magam – olyannal, akire nem is számítottam. Ijedtségemben becsukom az ajtót, majd a masszív anyagra dőlök. A tenyereimbe temetem az arcom, nagy levegőt veszek, hátha az segít megbátorodni, majd ismét az bejárat felé fordulok és megmarkolom a kilincset.
- Mit keresel itt? – kérdem hitetlenkedve, nyugodt, halk hangon, amikor ismét kinyitom az ajtót. A szívem heves zakatolásba kezd, a gyomrom pedig dióméretűvé szorul. Tekintetem az arca és a kezében lévő holmik között ugrál. Egy kicsit össze vagyok zavarodva…

ruha

Építészet

Végül is még mindig lehetett volna rosszabb és legalább a szobaszámot nem tévesztettem el. Megtaláltam, akit kerestem, abban pedig semmi meglepő sincs, hogy ez az öröm nem kölcsönös. Ennél többet is megérdemelnék most, minthogy simán rám csapja az ajtót, bár mondjuk ha szóba sem lesz hajlandó állni velem úgy nehezebb lesz, mint gondoltam.
- Téged. Én... Én sajnálom. Egy idióta voltam. Hiányoztál Care... - Fogalmam sincs mit művelt velem, de az utóbbi egy évben senkiben sem volt meg az, ami benne. Pontosan tudta, hogy milyen javíthatatlan vagyok, hogy mire számíthat... Sosem voltam a hosszú kapcsolatok híve, sokkal inkább a rövid és hisztériától hangos szakításoké. Caroline sem volt épp hisztériától mentes, mégis mindig elérte, amit akart és amitől féltem... Olyan édes volt, hogy végül már úgy tekintettem rá, mint a szenvedélyemre, amivel képtelen voltam felhagyni. Fordult a kocka és mindig akartam még belőle többet és még többet. Az enyém volt minden egyes kis porcikája és egyenesen feltudtam volna falni.

- Abban bíztam, hogy ha már a szobatársad nem lehetek talán még lesz hely számmora az életedben. - Talán.. Hogy mennyire rühellem a feltételes módot, de legfőképp a bizonytalanságot és a kételyek. Nem ehhez vagyok hozzászokva és most valami pokolian dühít ez az egész. De a leginkább magamra vagyok dühös. Volt választásom és természetes, hogy elszúrtam. Természetes, hogy nem fog azon nyomban a nyakamba ugrani. Nem is számítottam ilyesmire. Bőven volt benne részem. Csakhogy egyik lányt átölelve sem járta át a testem az a különös bizsergető érzés, amit sosem tudtam igazán kontrollálni.
- Nézd, tudom, hogy elkéstem ezzel. Tévedtem, mert nagyon is fontos vagy, még ha ez egy évembe is tellett, de nekem ez most mindennél többet jelent. Mindent ott hagytam és idejöttem, utánad. - Ha ez egyáltalán számít még valamit, hogy nekem mi a fontos. Akkor biztosan nem tűnt annak, mikor figyelmeztettem, emlékeztettem rá hogy lekési a járatát, mert még mindig azt remélte, hogy az az utolsó utáni pillanatban belátom végre, hogy nem akarom elveszíteni, hogy akkor majd nem akarom elengedni. De így történt. Rezzenéstelen arccal fordított hátat neki és nekünk is. Hiba volt. Kezdem belátni, de most már kénytelen leszek valahogy elviselni az újabb hibámat, legalább ezt az egyet, ha már bűntudat nélkül kiprovokáltam, akartam hogy elhagyjon. Ez sikerült is minden probléma nélkül, hiszen ebben vagyok, voltam igazán jó.

Divattervezés

Pár hosszú percbe telik, mire eljut a tudatomig, hogy nem képzelődöm, és álmodni sem álmodom, Anthony tényleg előttem áll, teljes egészében. Egy részem szét tudna robbanni a boldogságtól, de egy másik, mely még mindig szenved a szakítás okozta mély és súlyos sérülésben, méreganyag kibocsátására készteti a szervezetemet, aminek hatására még jobban összeszorul a gyomrom és egyre zavarodottabb leszek.
Amikor belekezd a feltett kérdésem válaszába, lesütöm a tekintetem, azonban rájövök, hogy ez nem jó ötlet, ha meg akarom akadályozni a könnypotyogtatást, így inkább oldalra fordítom a fejem, mintha csak belenéznék a szobába, kékes íriszeimet felfelé fordítom, majd párat pislogok. Nem teheti ezt velem, én sem tehetem ezt magammal. Sok időmbe került a túllépés, no meg a feledés folyamatába keveredni, és még így is csak az elején járok. Például még most is túl gyakran álmodom vele és nem telik el egy nap úgy, hogy ne gondolnék rá. Tudom, hogy nem helyes, ahogyan azt is, hogy most már mással vagyok. Anthony akarta így, nem én, sőt! Az utolsó pillanatig küzdöttem érte, de aztán eszembe jutott, hogy nem lehetek önző… el kell engednem azt, akit szeretek, ha neki így lesz jobb. Tehát így is tettem… látszólag.
Szótlanul végighallgatom, amit mond, de nem azért, mert nem lenne hozzáfűznivalóm, hanem csupán azért, mert még mindig nem sikerült teljesen elhinnem, hogy itt áll előttem. Amikor utoljára láttam, azt hittem, hogy tényleg az lesz az utolsó alkalom… nem csoda hát, hogy meglep a jelenléte. Amikor a mondandója végére ér, megragadom a felsőjénél, majd berángatom a szobába és – talán egy kicsivel hangosabban a kelleténél – becsukom az ajtót. Elsétálok mellette, de nagyjából a szoba közepén megállok. Nagy levegőt veszek és tanácstalanul mind a két kezemmel beletúrok a hajamba. Fel-alá kezdek el járkálni.

- Nem tudom, hogy rémlik e, de te voltál az, aki kiadta az utamat. Te mondtál le rólam és a kapcsolatunkról, nem pedig én. Az utolsó pillanatig harcoltam érted, de ez sem volt elég bizonyíték számodra, hogy szeretlek, hisz elküldtél. Most pedig itt vagy, és olyat kérsz tőlem, ami… lehetetlen! – egy pillanatra megállok, amikor rájövök, hogy az imént ijedtségemben kiakadtam. Tekintetemet Anthonyra szegezem, közelebb lépek hozzá, ismét megragadom a felsőjénél, majd mielőtt megszólalhatna, folytatom – Nem teheted ezt velem, hallod? Nem fair részedről. – mondom halkan, kétségbeesett hangon. Érzem, hogy egy-egy könny kigurul a szemeimből, majd végigszántja az arcomat. Elengedem Anthony felsőjét, majd kézfejemmel letörlöm a könnycseppek nyomát. Mély levegőt veszek, hogy lenyugodjak, majd kilépek a kékszemű intimszférájából.
- Hiába jöttél el idáig… - szólalok meg határozott hangnemen, amikor végre sikerül egy kis bátorságot gyűjtenem. – Igazad van, tényleg elkéstél, mert kialudt, ami bennem volt és búcsúznék, de még midig fáj, és ezért nem tudok… – a kézfejemet a mellkasomra szorítom – Ezt is neked köszönhetem… de most már igyekszem elnyomni a fojtogató, sajgó érzést, és mostanában – azt hiszem - elég jól megy. Anthony, én… - egyszerűen nem bírom kiejteni, mert a tény, hogy még mindig erős érzelmek kötnek hozzá, gátol. – Én mással vagyok. – préselem ki magamból az egyszerű mondatot. Nehéz volt, de sikerült, azonban a diadal valamiért nem tesz boldoggá. Pedig az lenne a helyes, nem? Az imént mondtam ki azt, ami egyértelműen azt bizonyítja, hogy túlléptem a múlt sérelmein. Ez egy újabb lépésnek számít.. számítana, ha igaz lenne.

ruha

Építészet

- Igen lemondtam rólad, de nem azért, mert nem voltál fontos, hanem azért mert az lettél és ezt nem akartam sosem, hiszen ismersz. - Nem hiszem, hogy ez további magyarázatra szorulna. Számítani kezdett nekem pedig egyre kevésbé volt fogalmam arról, hogy mégis hogyan kellene kezelnem a helyzetet. Túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy én irányítok, hogy a magam ura vagyok, kezdtek kicsúszni a kezemből a dolgok és úgy éreztem, hogy azt megengedem, akkor az a személy már nem én leszek, hogy valaki más mellett nem lehetek, nem tudok majd önmagam lenni. Így inkább mindennek véget vetettem, még mielőtt túl késő lett volna. Azt hiszem akkor még eltudom engedni és meg is tettem és minden megváltozott. Iszonyat pocsék évem volt, mintha legalábbis valami, egy részem hiányzott volna belőlem. Még soha senki sem volt rám ilyen hatással. Számomra nincs abban semmi furcsaság, hogy tartani kezdtem ettől a valamitől kettőnk között. Nem számítottam rá, hogy a vágyon kívül bármi ki fog alakulni közöttünk. És miután elment és az idő múlni kezdett, én pedig azt hittem tovább léptem, hogy túl vagyok rajta minden csak rosszabb lett és napról napra nehezebb és elviselhetetlenebb.
- Nem akarok még egyszer arra ébredni az éjszaka kellős közepén, hogy téged kereslek, de nem vagy mellettem. Elszúrtam... Én is tudom. Vacak egy évem volt nélküled, de van egy újabb, hogy megpróbáljam helyrehozni a hibámat. - Szerencsére ehhez nem kell az engedélyét kénem, hiszen amint láthatja ez nem csak egy sima látogatás, kiruccanás az egyetemről, mától fogva ide járok és a következő dolgom lesz megkeríteni a szobámat és holnaptól fogalmam sincs mi fogja kezdetét venni, csak merem remélni, hogy jól döntöttem, mert már nagyon elegem van a sorozatos ballépéseimtől. Ez is azóta jellemző rám, hogy betoppant az életembe, mint derült égből a villámcsapás változott meg minden körülöttem. Ideje lépést tartani, sőt egy kicsit elejét venni a dolgoknak. Nem várom el, hogy egyből a karjaimba vesse magát, de ha egyszer sikerült őt levennem a lábáról, miért ne menne még egyszer?

Akkor még csak nem is akartam igazán, ez viszont mostanra megváltozott. Még egy nő sem tudja, egy sem tapasztalhatta meg milyen az amikor Anthony Montgomery szeret valakit.
- Bizonyára... Ő ezerszer jobban megérdemel téged, nem viselkedne veled ilyen rohadtul önzőn és szeret, de te nem ezt érzed, igaz? - Kár is lenne tagadni, hogy sosem voltam jó az ilyen vallomásokban, szóval nem megy ez nekem... De szeretném azt hinni, hogy nem szereti azt a másik férfit. Nem szeretheti... A pokolba is, kijárna nekem a sok évnyi portyázás után, hogy az első nő, akibe beleszeretek visszautasítson, de ha belepusztulok sem lesz így.
- Mond ki, nézz a szemembe és mond, hogy engem már nem szeretsz, mert csakis őt szereted. - Igaza van. Tényleg nincs jogom ezt tenni vele, ahogy ezt kérni tőle sincs, de sosem volt rám igazán jellemző, hogy könnyedén kiálltam volna a képből, ha arról volt szó, amit akarok. Tudom, ez megint csak önzőség a részemről és ahogy mondta nem fair a részemről, hogy így viselkedek vele szemben, de az hogy most itt vagyok annyit jelent, hogy nem fogom elengedni, még ha ezt is szeretné, akkor sem fogom feladni egykönnyen. Zavart a kettőnk között lévő távolság ezért közelebb és közelebb kezdtem lépkedni hozzá hátrálásra késztetve egészen addig amíg már nem volt hová tovább hátrálnia, én pedig elzárhattam a menekülés útját. Talán ismételten túl sokat képzelek magamról azzal, hogy azt hiszem jár nekem az őszintesége, mégis ha egy szót sem szól én azt is tökéletesen érteni fogom.

Divattervezés

Nem reagálok a magyarázatára, ugyanis nem tudok ellent mondani. Tényleg ismerem és bár anno abban a hitben ringattam magam, hogy nem fél a komolyabb kapcsolatoktól, mindig is attól tartottam, hogy fel fogja adni, mielőtt igazi és szorossá alakulna a viszonyunk. Nem akartam pesszimista lenni, ezért minden erőmmel igyekeztem elnyomni a nyugtalanító gondolatot, így amikor az beteljesült, igen nagy csalódásban volt részem. De mindegy is, hisz az én hibám, hogy hagytam, hogy a szerelem elvakítson. Hittem benne, bíztam abban, hogy nem okoz fájdalmat, szerettem és megpróbáltam mindent megadni neki úgy, hogy közben ne fojtsam meg a szerelmemmel. Nem akartam, hogy úgy érezze, mintha púp lennék a hátán, és igyekeztem minél több szabad teret hagyni neki, hogy ne teherként tekintsen a kapcsolatunkra. Amikor kiadta az utamat, képes lettem volna eldobni a kifizetett repülőjegyet és olyan egyetemre menni, ami nem választ el minket… az utolsó pillanatig vártam, hogy meggondolja magát, reménykedtem abban, hogy rájön, mekkora butaságot követ el, mielőtt késő lenne, de nem így történt. Azt hiszem, akkor törtem össze, amikor aznap kiállt a döntése mellett és elengedett. Akkor értettem meg csak igazán, hogy van, amikor minden erőfeszítés hiábavaló… nem lehetünk mindig győztesek.
Félek. Azután, hogy Anthonyval elváltunk egymástól, hetekig rosszul éreztem magam. Megváltoztam, rengeteg ideig magam alatt voltam, egy szabad percet sem hagytam, amiben a múlton gondolkozhatnék. Rengeteg órát vettem fel, ha nem volt előadásom, akkor a könyvtárban mentem és köteteket bújtam, kitöltöttem a napom minden egyes percét. Amikor az egyetem elkezdődött, csak lelkileg voltam összetörve, aztán pár hét folyamatos tanulás után fizikailag is. Alig volt étvágyam, így általában nem étkeztem normálisan, egyszerűen elfelejtettem enni. És az igazság az, hogy nem is éreztem az éhség jellegzetes hasogatását. Belülről már úgyis fájdalmat éreztem, tehát gyanítom, nem tudtam megkülönböztetni egymástól a kettőt. Éjjel keveset aludtam, mert egyszerűen nem jött álom a szememre, a kávé lett a legjobb társam. Aztán egy nap, a könyvtár sorai között elájultam. Josh vitt be a kórházba, ugyanis abban a pillanatban ő volt az egyetlen, aki a könyvtári polcok között tartózkodott. Így ismerkedtünk meg.

- Igen is jól érzem magam mellette – reagálok kérdésére és próbálom elkerülni a pontos választ. Biztos vagyok abban, tisztában van vele, hisz egy ember nem képes gyorsan elfelejteni egy olyan kapcsolatot, amiért még az utolsó pillanatban is harcolt. Hazudni nem fogok, azonban alátámasztani sem, hogy hiányzik a jelenléte, a közelsége és minden érintése. Igaz, hogy jogom lenne eltitkolni előle az őszinte választ - hiszen ő sem mondta meg, hogy miért vet véget a kapcsolatunknak régebben – de a füllentés sosem volt az asztalom, egyszerűen nem tudok hitelesen hazudni.
- Nem vagyok köteles semmit sem bebizonyítani neked – szólalok meg, amikor belenézek a szemébe. Igyekszem terelni a témát, ugyanis nem akarom bevallani neki – és még magamnak sem – hogy azok után is képes lennék új kapcsolatot kezdeni vele, hogy lemondott rólam. Most sokkal óvatosabbnak kell lennem a magam érdekében. Haragszom rá, és képtelen vagyok elhinni, hogy nem adná ki az utamat ismét, ha újból felmerül az, hogy komolyabbra fordul a viszonyunk, esetleg más esetben. Nem hagyom, hogy a vágyaim legyőzzenek, és bármennyire is közel kerül hozzám, én már más ember vagyok, új életet kezdtem, boldog szeretnék lenni. Mellette is az voltam, azonban nem csak a jó emlékek maradtak meg, a rosszak is. És az utolsó az, amelyik az súgja, fájni fog, ha lemondok arról, amit a kapcsolatunk után elértem, illetve Joshról.
- Új életet kezdtem, megváltoztam, a Caroline, akit keresel, már nem létezik. Te küldted el, te törted össze… most már hiába keresed, nem létezik! – mondom mérgesen és nagy levegőt veszek, miután befejezem a mondandóm, hogy erőt gyújtsak a hazugságszövés folytatásához. Egyelőre nem voltam túl hiteles, hisz mérges lettem. Aki jobban ismer, tudja, hogy dühöngök, ha be akarok bizonyítani valamit, ami amúgy nem igaz. Valóban új életet kezdtem, de egy cseppet sem változtam. Ez pedig az bizonyítja, hogy továbbra is Anthonyval álmodom, és minden szabad percemben őrá gondolok.
Hátrább lépek, hogy növeljem a köztünk lévő távolságot. Az lesz a leghelyesebb, ha minél messzebb maradunk egymástól.

ruha

Építészet

- Nem hiszem el... Nem hiszek neked. Az a Caroline összetört, de nem veszett el. Én pedig megfogom keresni, mert pokolian hiányzik és neki is elmondom, hogy egy oltári idióta voltam, amiért elengedtem. - Én tehetek róla, mert hagytam elmenni. Mert ahelyett, hogy bevallottam volna magamnak, hogy szeretem, ahelyett, hogy feladtam volna mindent ezért az érzésért makacsul ragaszkodtam a régi önmagamhoz, hogy semmi sem változott. Pedig időközben nagyon is megváltoztam, mindketten. Eláruljam miben? Sokkal kitartóbb és elszántabb lettem, mint eddig valaha. Akik ismertek mind azt mondták, hogy Anthony Montgomery nem tenne meg ennyit egyetlen nőért sem, az kitárt. Annyira talán mégsem... Ahogy az sem lehetetlen, hogy valaki más is fontos legyen rajtam kívül, mert eddig gondolkodás nélkül hagytam magam mögött mindent és mindenkit, ha már nem szórakoztatott. A vele való kapcsolatom is hasonló alapokon indult. De furcsa módon vele tényleg jól éreztem magam, ugyanakkor nem tartottam lehetségesnek, hogy ennél több is lehet. Nem akartam tudomásul venni, hogy mi lesz abban az esetben, ha... Kötődni kezdek hozzá, ha hiányozni kezd, amikor nincs velem, mellettem éjszakánként.

- De Caroline... Én nem erre voltam kíváncsi. Nem ezt akartam hallani. Ha tényleg nem jelentek neked már semmit sem, akkor miért olyan nehéz kimondanod, hogy engem nem szeretsz és őt szereted? - Egy évünkbe tellett, sokáig tartott, de most itt vagyok és most már sehová sem megyek nélküle. Veszettül pocsék érzés lesz valaki mással látni, de tudni közben, hogy nem szereti. Lehet, hogy a férfi őt igen, de mindketten tudjuk, hogy ez az érzés sosem lesz kölcsönös. Egyszer már elhagytam, elküldtem. Most nem fogom megtenni, még akkor sem, ha azt vágja a fejemhez, hogy látni sem akar. Most van egy újabb évem arra, hogy helyrehozzam, amit akkor elszúrtam. Igaza van. Én hátráltam meg, de utána jöttem. Mert még soha egyetlen döntésemet sem bántam meg ennyire. Nem fogok lemondani róla. Sokáig nem értettem, hogy mégis mit képes annyira szeretni bennem... De ha egyszer tudtomon kívül sikerült elérnem, hogy valaki szeressen, akkor most sem lehet akadály, hogy le vegyem a lábáról. A harmadik felünk pedig észre fogja venni, hogy feleslegessé vált, különösen ha Care mindenkinek olyan rosszul füllent, mint nekem. Azt hiszi nem ismerem, hogy sosem figyeltem igazán oda rá. De tudom, hogy mindig zavarba jön, amikor hazudni próbál és szinte a szemeiből kiolvasható, hogy nem megy ez neki. Ő egy szeretni való, magával ragadó és őszinte ember. Engem nem tud becsapni, időm pedig van elég bőven, hogy várjak rá. Én akkor is itt fogok lenni, amikor a magabiztos, erős Caroline elbizonytalanodik és belátja, hogy nem hazudhat tovább. Legtovább talán önmagának sikerül majd, de a külvilág felé nem fog menni. Igaza van. Nincs jogom semmit sem kérni tőle ... És nem akarok több fájdalmat okozni neki, de addig nem adom fel, amíg egy szikrányi esélyt is látok még kettőnkre.

» Anthony Montgomery
» Caroline Hemingway