Anthony Montgomery

Anthony Montgomery

Külső

Ez a nőknek valahogy sokkal jobban megy, mint nekünk férfiaknak. Na szóval, hálás lehetek apámnak, hiszen az Ő csodás génjeit örököltem, ezért is vagyok több mint 180 centi magas. Emellett, fekete hajam van, sötét zöld szempárral. A divat nem igen köt le, de azért adok az öltözködésemre, inkább fekete ruhákban szoktak látni, hisz a sötét színek párján állok és sokkal inkább azok passzolnak hozzám. Mert bár kevesen gondolnák, de akinek volt szerencséje közelebbről megismerni és az tovább tartott néhány óránál, akkor az tudja, hogy bizonyos dolgokban hihetetlenül válogatós tudok lenni és nincs amibe kibírnám, hogy ne kössek bele, ha egyszer nem tetszik nem fogok az adott dologhoz jó képet vágni, csak azért, hogy valakinek a kedvére tegyek.

Belső

A fogalomtáram... hogy úgy mondjam, meglehetősen hiányos, nagy valószínűséggel amiatt, mert szökő évente használom őket és akkor sem igazán gondolom komolyan. A titok pofon egyszerű. Úgy élem az életemet, hogy utólag visszatekintve semmit se keljen megbánnom, mert azt utálom. Az általánosságot nézve viszonylag nyugodt természetem van, általában. De előfordult már egy néhányszor, hogy hamarabb felkaptam a vizet a kelleténél. Igen, azt hiszem ez az elképesztő makacsságomnak köszönhető, amiből szinte soha sem engedek. Biztosan nem meglepő, de soha sem mutattam különösebb érdeklődést... szinte semmilyen téren sem. A dolgok mindig jöttek maguktól és nekem csak a karom kellett kinyújtanom ha úgy döntöttem, hogy kell ha nem... egyszerűen csak hátat fordítottam és tovább álltam mintha mi sem történt volna. Így elég nehéz bennem megbízni és nekem még nehezebb másokban és azért bevallom nem is szakadok bele a pusztító igyekezetbe, hogy belopjam magam mások szívébe, mert képtelen vagyok hozamosabb ideig beérni a kevesebbel, ha egyszer tökéletesen tisztába vagyok azzal az aprócska ténnyel, hogy a többet is megkaphatom, csak akarnom kell egy kicsit. Mondhatni, hogy egy gyenge pontom van, az pedig a nők. Mindennek ellen tudok állni, csak a csábításnak nem. Mindent össze véve, tudok jó fej is lenni, de nagyon szeretem megjátszani a taplót, ugyanis szerintem sokkal jobban áll és illik is hozzám. Ez ellen pedig nincs mit tenni. Inkább ez, minthogy rosszul legyek saját magamtól. Mindettől eltekintve, amit akarok azt megszerzem, olykor pedig az sem számít, hogy ez mibe kerül. Utólag pedig már minden annyira mindegy...

Előtörténet

A kilencvenes évek közepetájt láttam meg a napvilágot a Montgomery család első és egyetlen gyermekeként. Fiatal koromat nem tudom felidézni, hiszen arra nem emlékezhetek, de úgy hiszem én is olyan lehetettem, mint a többi velem egyidős gyerek. Megtanultam járni, majd beszélni és onnantól szüleimnek egy perc nyugta sem volt. Persze szüleim mindig elfoglaltak voltak, apám a munkája végett anyám pedig inkább magával foglalkozott. Ezért rásóztak egy nevelőre, de egyik sem húzta ki tovább, mint egy hét. Mindig azt mondták, hogy elviselhetetlen a személyiségem és nem lehet velem bánni. Mikor szüleim megunták, hogy hetente keresniük kellett mellém egy újabb nevelőnőt, nos akkor úgy döntöttek, hogy pszichologikusra van szükségem. Már gyerek fejjel is úgy hittem, hogy inkább nekik kellene segítségért fordulniuk, nem pedig rám erőltetni. Persze az agyturkász sem bírt velem sokáig, ezért szintén lelépett, amin már senki sem csodálkozott. De, ahogy teltek az évek, egyre inkább megkomolyodtam, vagyis inkább azt imitáltam szüleimnek és a külvilágnak, belülről pedig semmi sem változott nálam. Megmaradtam annak az akaratos és önfejű fiúnak, mint aki voltam. De talán térjünk is a lényegre... Egy Los Angeles-i magániskolába írattak szüleim, amit ki nem bírtam állni. Sok mindent tettem, hogy kirúgjanak, de szüleim pénze sok mindent megoldott. Ezért ott le is húztam azt a rettenetes nyolc évet. Végül is ha így vissza tekintek nem is volt olyan rossz és a fizika tanárnőmmel eléggé közeli viszonyba kerültem, pont annyira, mint a matematika tanárnőmmel és a francia tanárnőmmel. Már olyan fiatalon is ellenállhatatlan voltam, persze köszönve rámenősségemnek és csáberőmnek hála. Már akkor is tudtam, hogy amit akarok azt mindig megkapom, nekem az emberek nem tudnak nemet mondani. Aztán megkezdtem a középiskolás éveimet... Azt hiszem mondanom sem kell, hogy minden nap más lányt hódítottam meg és ezzel együtt szíveket is törtem össze. Nőfaló voltam, vagyok és szándékomban áll folytatni ezt a tevékenységet, ezen nincs mit szépíteni, de piszkosul élveztem, hogy mindenkit megkaphatok! Úgy éreztem, hogy az egész világ csak is az enyém. Vagyis addig ameddig szüleim azzal nem rukkoltak elő úgy egy éve, hogy elválnak. Csodálatosnak gondoltam a dolgot, anyám úgyis egy kibírhatatlan nőszemély volt, nem is volt kérdés, hogy a válás után kinél akarok maradni. Apámra voksoltam, ezzel kisebb bakot lőttem, mint anyámmal. Ezután csendes kompromisszumot kötöttünk egymással. Én megteszem neki azt az apó szívességet, hogy befogom a számat és néhány még apróbb íratlan szabályt betartva, ami legfőképp a tanulást illeti, a látszatot, a többi mind nem olyan lényeges... Ő pedig békén hagy!  
A gimnáziumi éveimet letudva egy minél távolabbi helyet szerettem volna választani az egyetemhez és azt hiszem ez nagyjából sikerült is. Őszintén nekem az is bőven elég, ha csak ünnepnapokon láthatnám a szüleimet és ha csak ezen a néhány napon kellene végigszenvednem a nagy családi összejöveteleket, de azért igyekszem kikerülni a túl sok ömlengést, nem tesz jót a közérzetemnek.

Ian Somerhalder ~ 21 ~ Építészet ~ Ami eddig is, ha változás van szólok (: